szereplői pedig a félegyházi Városi Katolikus Főgimnázium (most Móra Ferenc Gimnázium) egyik osztályának növendékei, akik utolsó boldog diákévük lezártával elindulnak a frontra.

A kötet reprint kiadását – mely a Móra Ferenc Közművelődési Egyesület és a könyvtár támogatásával jelent meg - november 29-én, a Petőfi Sándor Városi Könyvtárban mutatták be.

A könyvbemutatón Rosta Ferenc alpolgármester köszöntötte a megjelenteket, dr. Tarjányi József ismertette Babay József életét, méltatta munkásságát és bemutatta a kiadványt, melyből a Móra Gimnázium diákjai olvastak fel részleteket.

Babay József Nagyatád-Bodvicán született, 1898. november 29-én. Szülei egyszerű emberek voltak. Édesanyja varrónő volt. Ő és anyai nagyapja nevelte, taníttatta. Apa nélkül nőtt fel.
Az elemit és polgárit Nagyatádon végezte, középiskolai tanulmányait Csurgón kezdte, majd a kiskunfélegyházi Tanítóképző Intézetben fejezte be. Lelkében kitörölhetetlen emléket hagytak az alföldi diákévek. A félegyházi tanítói oklevél megszerzése után a budapesti Pedagógiumban folytatta tanulmányait. 1916-ban besorozták és pár hónapos katonai kiképzés után 19 hónapos frontszolgálatot teljesített. A háború után Pécsett jogi tanulmányokat folytatott, de nem fejezte be. Kaposvárra utazott, onnan pedig Szombathelyen, ahol újságírással kereste kenyerét. 1923-ban került Budapestre, ahol a Magyarság belső, az Új Idők főmunkatársa lett. A legkülönbözőbb pártállású lapokban publikált.

1932-ben született meg a „Mi huszonketten” című ifjúsági regénye, mely az első világháború kezdetén játszódik. Ekkor az író csakúgy mint a könyv hősei, maga is 16-17 éves volt. A történet diákéletének legemlékezetesebb vakációjáról szól.
Mint ahogy azt Rosta Ferenc alpolgármester bevezetőjében elmondta: – Lehetne ez egy idilli történet is, de sajnos nem az, mert a tanév, amelyről szól az 1916-os esztendő, a Nagy Háború adja a nyugtalanító keretet. És az osztály, ők huszonketten, az utolsó boldog diákévük lezártával elindultak a frontra. Névsoruk olvasható az akkori iskola értesítőjében, mint ahogyan az „elbocsájtó szép üzenet”, az igazgatói beszéd is. Az állomásról kigördülő vonat kerekei még a vidám ifjúság hangulatát kattogják, de az őket kísérő tanárok szemében ülő könnyek már egészen másról szólnak. Az pedig már történelmi tény, hogy közülük négyen nem jöhettek haza, nevüket az iskola falán fekete márványtáblába vésték – meghaltak a hazájukért.