Már maguk a fotók is olyan látványt nyújtanak, mely szinte beleég a retinánkba. A kompozíciók átéléséhez pedig a természetből a kiállító terembe „átpalántált” szárított szamárkórók és réti virágok, fenyőágak, korhadt farönkök, avar, agancsok és trófeák segítenek hozzá. Ezzel együtt válik a kiállítás olyan feledhetetlen élménnyé, mely bárkit képes elrepíteni egy erdő közepére, ahol ilyen és ehhez hasonló csodákkal találkozhatnánk…ha elég türelmesek lennénk.
Mert a türelem nagy erénye a természetfotósnak – tudtuk meg a kiállítás megnyitón, melyen Zakar Anita tolmácsolásában hallhattuk Paphalmi Róbert természetfotós gondolatait.

- Gyermekként sok időt töltöttem nagyimnál, ahol nemcsak a kézzel fogott légyfogás technikáját sajátítottam el, de a jugoszláv Novi Sad adásaiban vetített nyugati természetfilmek nézése is szívem csücskei voltak. Ezekben a pillanatokban a világ eltűnt körülöttem, és szinte a szavannák, az amazonasi esőerdők vagy éppen a sarkkörök végeláthatatlan mezőin éreztem magam. Ekkoriban értettem meg igazán, hogy a természet szépségében, őszinteségében és vadságában rejlik az élet egyik legnagyobb varázsa.

A legnagyobb hatást édesapám gyakorolta rám, aki kézen fogva vezetett be először a mi kis hazai őserdőnk rejtelmeibe, a lakiteleki Tőserdőbe. Az ő tanítása alapján később, a tölgyesekben járva, nemcsak vaddisznó lábnyomokat kutattunk és gubacsokat gyűjtöttünk, de megtanultam a madarak hangjait is, hogy még jobban megérthessem és megfigyelhessem a körülöttem zajló természetes folyamatokat. Gyermekként sosem értettem, hogy apám hogyan teszi mindezt olyan könnyedén. Az idő múlásával azonban rájöttem, hogy a természet megértése és az állatok ismerete segített neki abban, hogy mindig pontosan tudja, mire számíthatunk az adott túra során. Összességében életem során rengeteget tanultam a természetről és annak szépségeiről, és mindazt a tudást és tapasztalatot, amit gyermekként és felnőttként is elsajátítottam, nap mint nap felhasználom a természetben eltöltött idők során.

Robi soha nem nyúl bele a környezetbe, egy fűszálat sem tép le a jobb kép reményében, inkább belekomponálja képeibe a belógó ágakat, bokrokat, tuskókat. Konzervatívnak számít, hiszen nem megy etető-, itatóhelyekre, nem épít leskunyhókat, az állatokat természetes közegükben örökíti meg fotóin.

Egy mondat erejéig a természetfotózás árnyoldalairól is említést tett a hajnali negyed négyes indulásokkal, a szakadó esővel, a rengeteg nehéz terepen való mozgással, vagy a tüskés bokorban való több órás várakozással, de azt is elárulta, hogy a természetben eltöltött én-idő kárpótolja mindenért!

- Pont azt csinálom, amit gyermekkorom óta szerettem volna csinálni: eggyé válni a természettel – hangzott el a kulcsmondat, mellyel magyarázatot nyert az is, hogy miképpen tud ilyen közel férkőzni az erdők-mezők állataihoz…beszédes portréi alanyaihoz.

- Sajnos egyre kevesebb ideje van mindenkinek, hogy személyesen is megcsodálja a természet mindennapjait, pedig vágynak rá. Nekik készítem képeimet a természettel karöltve. Amikor rácsodálkoznak vadságára, szépségére, megérinti őket egy-egy meghitt pillanat – legyen az egy ágaskodó, galagonyát csemegéző szarvas vagy egy apró kisegér, vagy a rejtekéből előbújó tavaszi virág – értelmet nyer a részemről belefektetett sok-sok munka. Mert adni jó dolog…nagyon jó dolog…

A kiállítást végigjárva ez a gondolat valóban testet ölt, mert ilyen látványt, csak szívből lehet nyújtani. A solymász barátok megjelenése vadászmadaraikkal, s maga a megnyitó hangulata - melyet a Yenisei Együttes tagjai Fődi Ágnes és Zsirmik István népdalai tettek teljessé – ugyanezt sugallta csakúgy, mint a sok-sok segítő keze munkája, akik közreműködésével teljessé válhatott ez a kiállítás. Kovács-Csonka Szilvia, a művelődési ház igazgatónője köszöntő gondolataiban ki is emelte azokat a személyeket, akik nélkül ez a tárlat nem lehetett volna soha ilyen teljes (Heni Virágszalon és tanulói, Tóth Tamás, Lőrincz Katica, Hermkens Edit, Lukács Ferenc, Vakulyáné Varga Erika, Kiss Róbert, Nagy Gergely, Fekete Krisztián, Hatvani Mária (Tündérkert), Herbacsek Gábor, a vadászbarátok, Turcsányi Zoltán és solymász barátai, valamint Jégh Csilla).

Noha a megnyitó bensőséges hangulata a megjelenő vadászmadarakkal, a sok-sok igaz baráttal és jó ismerőssel, Robi tisztelőivel, csodálóival már nem hozható vissza, ám a tárlat, mely május 2-áig megtekinthető, mindenki számára megmutatja Robi „természetét”. Azt a természetet, melyet mindannyiunknak tisztelni kellene, hiszen benne élünk és akár elfogadjuk, akár nem, de a részei vagyunk mi is.