A kriminológusok és pszichológusok régóta keresik a választ arra, hogy mitől lesz gyilkos egy emberből. A jelek szerint genetikai és nevelési okok állnak a háttérben.

Az 1870-es években Dr. Cesare Lombroso, akit sokan még ma is a „modern kriminológia atyjaként" tartanak számon, a torinói börtönben raboskodó bűnözőket tanulmányozva furcsa és ma már kimondottan bizarrnak tűnő következtetésre jutott. Úgy gondolta, hogy a bűnözőket arcvonásaik és testfelépítésük alapján meg lehet különböztetni a tisztességes polgároktól. „A bűnözőknek sokszor feltűnően nagy a fülük – írta Lombroso. – A tolvajoknak gyakran turcsi vagy lapos az orruk. A gyilkosoknak általában sasorruk van, olyan, mint egy ragadozó madár csőre."

Sajnos, hamar kiderült, hogy a potenciális gyilkosok azonosítása messze nem olyan egyszerű dolog, mint ahogy a jó doktor elképzelte. „Tudományos tanait" ugyan megcáfolták, de vizsgálódásai mégis arra ösztönözték a kutatókat, hogy megpróbáljanak rájönni, mi az, ami megkülönbözteti a bűnözőket – különösképp a gyilkosokat – a békés többségtől.

Gyilkos agyak

Az elmúlt évtizedekben a „bűnöző hajlamú" emberekkel foglalkozó tudósok egyre inkább az agyműködés vizsgálatára fókuszáltak. A nyolcvanas években a funkcionális mágneses rezonancia-vizsgálat (fMRI) megjelenése új lendületet adott a kutatásoknak; Adrian Raine brit orvosprofesszor volt az első, aki ezzel a modern eljárással próbálta feltérképezni egy gyilkos elméjét.

Amerikai rendőrök vizsgálódnak egy gyilkosság helyszínén (Fotó Flickr/Zach Frailey)

Raine és csapata éveken keresztül vizsgálta a kaliforniai börtönökben raboskodó gyilkosok agyműködését. Nem a szikrázó napsütés vagy a homokos strandok miatt költöztek az Arany államba, hanem azért, mert, ahogy tudós fogalmazott, „itt feltűnően nagy számban élnek erőszakos, gyilkos hajlamú egyének".

Raine-ék meglepő eredményre jutottak, szinte minden általuk vizsgált gyilkos agya ugyanazokat a sajátságokat mutatta: csökkent aktivitást az emocionális impulzusokat szabályozó prefrontális cortexben és az agy érzelemközpontja, az amigdala feltűnő túlműködését. Úgy fest tehát, hogy a gyilkosok az átlagnál könnyebben dühbe gurulnak, és nehezebben tudják ellenőrzés alatt tartani az érzéseiket.

A harcos gén

De vajon miért? Egy 1993-as hollandiai kutatás erre a kérdésre is választ adott. A tudósok egy olyan családot vizsgáltak, amelynek minden egyes férfitagja elkövetett valamilyen erőszakos bűncselekményt. Mint kiderült, mindegyikükből hiányzott az a gén, amely a MAOA nevű enzim kiválasztásáért felel; ez az enzim fontos szerepet játszik az impulzuskontrollban. Egyértelmű volt a következtetés: azok, akikből hiányzik ez a gén, vagy csak egy alacsony aktivitású változata található meg a szervezetükben, hajlamosabbak az erőszakos viselkedésre. Ezt az alacsony aktivitású variánst később „harcos génként" ismerte meg a világ.

Igen ám, csakhogy a felmérések szerint a férfiak közel harminc százalékában megtalálható ez a bizonyos gén. Mi a magyarázata tehát annak, hogy nem válnak egytől-egyig kegyetlen gyilkosokká? A válasz, mint annyi más mentális betegség esetében, ezúttal is a nevelésben és a gyerekkori tapasztalatokban rejlik.

Gyerekszoba a pokolban

Jim Fallon, a Kaliforniai Egyetem pszichiátriai tanszékének professzora különösen érdeklődik ez iránt a kutatási terület iránt. Nem véletlenül – meglepően sok gyilkos volt a felmenői között, és mint kiderült, szinte valamennyi olyan gén megtalálható a genomjában, amelyek összefühhésbe hozhatók az erőszakos, pszichopatikus viselkedéssel.

„Sokan vannak, akik jóval kevésbé veszélyes géneket hordoznak, mint én, mégis gyilkosokká és pszichopatákká válnak" – mondta a pszichológus a BBC-nek nyilatkozva. Benne tehát genetikai értelemben véve minden adottság megvolt ahhoz, hogy gyilkossá váljon – mégsem az, hanem elismert, köztiszteletnek örvendő tudós lett belőle.

Az agykutatásnak köszönhetően egyre többet tudunk meg arról, mi tesz valakit gyilkossá (Fotó: ThinkStock)

Fallon szerint azért, mert boldog gyerekkora volt. „Annak, akiben megvannak ezek a veszedelmes gének, és élete korai szakaszában bántalmazták, nagy az esélye arra, hogy bűnözővé váljon – fejtegette. – Azok esetében viszont, akiket nem abuzáltak, szinte elhanyagolható ez a veszély. Egy gén önmagában, pontosabban ez a variáns, még nincs döntő hatással a viselkedésre."

Az erőszak gyógyítható?

A jelek szerint tehát a genetikai programozottság és a gyerekkori bántalmazás gyilkos kombinációt alkot. Szerencsére, ma már viszonylag sokat tudunk arról, hogyan működnek azok a biológiai és társadalmi faktorok, amelyek egyes embereket hajlamossá tehetnek az erőszakos viselkedésre – így tehetünk is azért, hogy megóvjuk őket, illetve a társadalmat ennek következményeitől.

Az elmúlt években a kutatók hatékony módszereket dolgoztak ki az erőszakos viselkedés kezelésére, és számos bizonyíték van arra is, hogy a veszélyeztetett gyerekek szüleinek képzésével nagymértékben javítható az impulzuskontroll. Fallon és kollégái azt remélik, képesek lesznek idejekorán észlelni a figyelmeztető jeleket, és olyan terápiás módszereket kidolgozni, amelyekkel kezelhetőek lesznek az arra hajlamos emberekből feltörő gyilkos indulatok.