A megjelenteket Keresztes Tünde kulturális referens köszöntötte Nagy L. Éva: Majd ott leszek című versével. Ezt követően dr. Mihály Sándor, az Országos Vérellátó Szolgálat transzplantációs igazgatója mondta el gondolatait:

- Ahogy körbenézek itt évről-évre, azt látom, hogy általában nem egyedül szoktak jönni. A személyes oldala mindig nagyon nehéz ennek a megemlékezésnek. Most először azt tudom mondani, hogy én sem egyedül érkeztem. Ennek persze teljesen más az oka. Én a kollégáimat hoztam: országos koordinátorok, szervkivételi koordinátorok és a transzplantációs centrumból is vannak itt kolléganők. Ők azok, akik nap, mint nap azzal foglalkoznak, hogy amikor egy súlyos agykárosodás után potenciális donort jelentenek, akkor megszervezik a transzplantációs célú szervkivételt. Mi a szomorúbb oldalával találkozunk legtöbbször, amikor a donációs oldalt szervezzük. A klinikai centrum koordinátorok kicsit könnyebb helyzetben vannak, mert ők az életmentő szervátültetéseket szervezik. Ha ránézek újból és újból erre a szép emlékhelyre, akkor az jut eszembe: tisztelet és hála. Tiszteletet tudunk adni a jó példáért, hiszen előttünk járnak ezzel és hálásak vagyunk az életért – mondta beszédében dr. Mihály Sándor, majd felhívta a figyelmet, hogy milyen nagy szerepe van a szervdonáció kapcsán a döntéshozatalnak. Hiszen az életmentő szervátültetés egy szervadományozó döntésével kezdődik. Ez sajnos nem mindig van így, mert néha egy donációval, egy adományozással. A kettő között lényeges különbség van: az önrendelkezés. Hiszen nem csak az adományozás, az adakozás ténye fontos, hanem az, hogy ezt megelőzze egy döntés. Az elhunyt még életében kinyilvánított döntése. Nem jó, hogy ha elmarad ez a személyes döntés. Hiszen már azzal is segítünk, ha döntünk, ha beszélünk róla, mert akkor nem terhelődik rá a döntés terhe egy olyan hozzátartozóra, aki egyébként nincs döntési helyzetben.

- Nehéz időszakon vagyunk túl mindannyian és az elkövetkező idő sem lesz könnyebb. Az új típusú koronavírus járvány a szervadományozást és az átültetéseket is megtépázta. Egy 22 országot – közte 16 európai országot - érintő felmérés, melyből az derül ki, hogy világszerte csökkent a szervadományozások és a szervátültetések száma is. 2020-ban egészen pontosan több mint 11 ezerrel kevesebb szervátültetést tudtak végezni. Sajnos Magyarországon is 111 elhunyt donor volt, szemben a megelőző 180-as esetszámmal, pedig nem lett kevesebb az agykárosodásban elhunytak száma, csak nem volt lehetőség a donációra. Nem 440 szervátültetés történt, mint 2019-ben, hanem 2020-ban 320. A Covid sok mindent el tud venni tőlünk, és sok mindent el is vett, de egy dologtól biztos nem tud minket megfosztani: saját szuverén, egyéni döntéseinktől. Akkor emlékezünk tisztelettel rájuk is, ha hálánkat aktívan fejezzük ki azzal, hogy példát veszünk tőlük és döntést hozunk. Ez a jó példa ragadós, akkor talán többet is adhatunk, mint a saját szervünk – zárta gondolatait az Országos Vérellátó Szolgálat transzplantációs igazgatója.

A szervátültetettek nevében Berente Judit a Magyar Szervátültetettek elnöke beszélt:

- Mindannyiunkban él a vágy, hogy köszönetünket fejezzük ki annak az ismeretlennek, illetve hozzátartozójának, akinek az életünket köszönhetjük. Jó magam már 26 éve élek a beültetett vesémmel. Nagyon hálás vagyok annak az ismeretlennek, akinek segítségével most itt állhatok Önök előtt. Véleményem szerint nagyon fontos, hogy a szervátültetettek is megismerhessék a donor családok történeteit. Idén például először a pandémia után Székesfehérváron egy 5 napos sportverseny végén a donor családtagok adták át az érmeket a szervátültetett sportolóknak.

Végül az alábbi gondolatokkal zárta beszédét Berente Judit:

- A gyász nem múlik el, csak körbenövi az élet. Először még nincs más, csak a veszteség, minden pillanatban. Élesen, kímélet nélkül szakít szét testet és lelket. Meg kell bolondulni, bele kell pusztulni a fájdalomba. Úgy érezzük nincs tovább. Ekkora hiánnyal, ekkora űrrel nem lehet tovább lépni. Aztán az élet mégis csak megy tovább. Makacsul halad, pereg az idő. Egyszer csak eljön a pillanat, mikor már nem fáj megállás nélkül. Kezdenek lélegzetvételnyi szünetek lenni a kín addig megállíthatatlannak tűnő hömpölygésében. Percek, amikor lehet másra is figyelni. Szusszanásnyi kis szigetek. Aztán ezekből egyre több lesz. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy reggelente álom és ébrenlét határán már a jeges felismerés tör ránk, hogy nincs többé. Aztán néha már mosolyogni is tudunk, mikor eszünkbe jut. Az emlékek már nem fájdalmat hoznak, hanem hálát: hogy ő volt. Időben lesz új öröm, új lendület. Lesznek tervek és vágyak is. Lesz béke és elengedés. De a gyász marad, nem csökken. Az élet nő majd körülötte.

Az ünnepség utolsó felszólalója Csikós Józsefné volt, aki a donor családok nevében osztotta meg gondolatait a megjelentekkel:

- Azokra a családtagjainkra emlékezünk, akik életet mentettek. Szerveikkel olyan beteg emberek életét mentették meg, akiknek egyetlen esélyt a túlélésre, az életre a kapott szerv tette lehetővé. Nekünk, donor családoknak a legnagyobb szív és lelki fájdalmunkban és életünk legnagyobb tragédiájában kellett döntést hozni. És mi a szervadományozásra igent mondtunk. A vesztségeinken és a fájdalmainkon túlmutatva vállaltuk a nyilvánosságot és büszkék vagyunk arra, hogy a szerettünk életet mentett. Tiszteletükre készült a szervdonorok emlékműve. Ők azok, akikre hősként emlékezünk. Bizonyos tekintetben számunkra továbblépés és szerettünk emlékének őrzése, tiszteletben tartása. Az életük folytatódik valakiben, valakikben, akik hálával és szeretettel gondolnak az életadóra és annak családjára: ők a szervátültetettek.

Az ünnepség zárásaként az emlékezők elhelyezték tiszteletük és szeretetük virágait az emlékműnél.