Előttük tisztelegve idézünk fel különleges futófenoméneket.

Fejedelmi versenyzés volt a tavalyi, királyi sarjak részvételével! Aki legyűrte az 1,9 kilométert a Lágymányosi-öböl vizében, biciklije nyergébe pattant, letekert 90 kilométert Budapest legszebb részein, majd egy félmaratonnyi, 21 kilométeres futással zárta az erőpróbát. Ez összesen 113 kilométer, azaz 70,3 mérföld egy huzamban (innen az elnevezés). Egyébként a klasszikus Ironman-táv: 3,8 km úszás, 180 km biciklizés, 42 km futás – ez együtt majd' 126 kilométer.

GIGATÁVOK NAGYCSALÓI
- Talán a két Lotti története ihlette meg azt a dél-afrikai testvérpárt, akik – kihasználva hasonlóságukat – egymást váltva, de egy személynek kiadva magukat teljesítették a Durbantól Pietermaritzburgig tartó 90 kilométeres ultramaratoni távot 1999-ben. Sergio Motsoeneng az előkelő 9. helyezést érte el a versenyen. Csakhogy a küzdelemről készült fényképeken feltűnt, hogy hol a bal, hol pedig a jobb karján viseli az óráját... Kiderült, hogy a bátyja, Fika kétszer is felváltotta őt a verseny során. Nagy árat fizettek, 11 évig nem versenyezhetett egyik fivér sem. A büntetés lejárta után Sergio újra nekiindult a maratonnak, ám ismét diszkvalifikálták – ezúttal teljesítményfokozó doppingszerek illegális használatáért.
- Először mindenki éljenezte a 69 éves Anthony Gaskellt, aki a korosztályában rekorderedménnyel, 3 óra 5 perc alatt futotta le a 2010-es londoni maratont. Ám később kiderült, hogy a verseny második felét, 21 kilométert kevesebb mint egy óra alatt teljesítette – ez a hajrá pedig még egy világbajnoknak is a becsületére vált volna! Gaskell hamarabb visszafordult a verseny egy adott szakaszán, lecsípve 16 kilométert a távból. Az öregúr azt állította, azért fordult vissza, mert sérülést szenvedett, és csupán orvosi segítséget szeretett volna kapni a célszalag környékén...

Világszerte 2014-ben csaknem nyolcvan hivatalos Ironman 70.3-as versengést rendeztek. Évek óta szokás, hogy a vasembereknek a viadal végén egy elégedettségi kérdőívet küldenek. A budapesti megmérettetést Európa legjobbjának választották, a világranglistán pedig az előkelő második helyezést szerezte meg a 95,8 százalékos elégedettségi mutatójával, az észak-karolinai mögött (az átlag: 88,6%).
A különleges teljesítmények mezőnyében a dobogóra kívánkoznak a japán Hiei-hegy szerzetesei, akik a legenda szerint 1000 maratont futnak le 1000 nap alatt, ócska szalmapapucsban, hogy így megvilágosodásra leljenek. A monoton mozgás annyira kimeríti a testet és a szellemet, hogy lassan elérnek egy olyan állapotba, amikor minden érzet, gondolat megszűnik. Az úton 250 oltárnál és templomnál kell megállni, ez is a meditációs maraton része. Régebben annyira komolyan vették a kihívást, hogy aki vállalta, mégis menet közben feladta, azonnal véget vetett az életének. Ha valaki teljesítette a gyilkos futótávot, arra újabb szenvedés várt: egy sötét szobában 90 kínkeserves napot kellett eltöltenie étel és alvás nélkül – ezzel akarták a testet olyan közel taszítani a halál határaihoz, amennyire csak lehetett. Gyakran át is lépték azt a határt. Az elmúlt 130 évben mindössze 46 szerzetesnek sikerült mindezt túlélnie. Őket attól kezdve szentként tisztelték, Buddhához váltak hasonlatossá. A régi időkben még az a rendkívüli kiváltság is járt nekik, hogy cipőt viselhettek az uralkodó jelenlétében – ami kész gyötrelem lehetett tönkrement, sajgó végtagjaiknak...
Aki látta, biztosan beleégett a retinájába a kenyai Abebe Akila meghökkentő futása az 1960-as római olimpián: mezítláb tette meg a maratoni távot, és győzött. Ahogyan négy év múlva Bostonban is. 2013-ban 149 férfi teljesítette a maratoni távot 2 óra 10 percen belül, ebből 80 kenyai, 47 etióp, és további nyolc sportoló került ki ebből a régióból – olvasom az érdekes statisztikát a Fuss okosan című bookazine-ban. A kalenji népet a Kenya nyugati részén élő, főleg pásztorkodással foglalkozó törzs alkotja, több kisebb csoporttal együtt. „Futótörzsként” emlegetik őket: az ország lakosságának csupán 12 százalékát teszik ki, mégis az innen származó atléták szerzik a legtöbb érmet hazájuknak. Végtagjaik hosszúak és vékonyak, ami segíti őket a hőleadásban. Az afrikai futók genetikai adottságain kívül a társadalmi és anyagi helyzetük, szokásaik is nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy sorra nyerik a hosszú távú versenyeket. Az elavult infrastruktúrájú Kenyában és Etiópiában élő gyerekek kisiskolás koruktól gyakran futva teszik meg a falvak közötti 5-10 kilométeres távolságot, és felnőttként is a szívósságuk az életben maradás feltétele. A szegénységből való kitörés egyik lehetséges módja a sportsiker, a győzelem az egész család megélhetését garantálhatja – ez, mondhatni, nagyobb motiváció számukra, mint az, hogy nemzetük ünnepelt versenyzői legyenek.
A mexikói tarahumara indiánokról jóval kevesebbet hallani, merthogy ők nemigen produkálják magukat világversenyeken. Pedig az egyik legszívósabb nép: a vadászaton például addig üldöznek egy állatot, akár 100-150 kilométeren át, amíg az összeesik a fáradtságtól, és könnyedén zsákmányul ejthetik. Igazi csodabogarak! Nincs náluk se pénz, se lopás. Mexikó északnyugati részén élnek, a világtól elszigetelten, ami se autókkal, se lovakkal nem járható; marad tehát a gyaloglás, ha gyorsabban akarnak haladni, a futás. Magukat rárámurinak nevezik, ami futó embert jelent. A végeredmény? A tarahumarák a világ legjobb ultrafutói. Annak dacára, hogy rengeteget mulatnak, nyakló nélkül isznak, felnőttkoruk jó részét alkoholos mámorban töltik! Másnap aztán rajthoz állnak, s 48 órán át futnak, futnak, futnak – a saját maguk készítette saruban…