A magyar lakosság 95 százaléka rendelkezik egészségügyi biztosítással, ami nemzetközi viszonylatban is nagyon jó arány. Elméletileg ennyien férnek hozzá az ellátáshoz ingyen, tehát papírforma szerint nem létezik esélyegyenlőtlenség az egészségügyben.

De mi a helyzet a valóságban? Ezt a kérdést intézményvezetők és szakértők nemrég egy konferencián feszegették.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) definíciója szerint az egészséghez való jog alapvető emberi jog, amely nem hozhatja anyagilag nehéz helyzetbe az állampolgárt, és mindenki számára hozzáférhetőnek kell lennie. Ezzel szemben a magyar valóság: ha ingyenes az orvosi ellátás és magas színvonalú, akkor nem mindenki fér hozzá. Másrészt: ha magas színvonalú és mindenki számára hozzáférhető, akkor nem ingyenes.

Ezt támasztja alá annak az orvosnak a példája is, aki a konferencián elmondta: síbalesete után az „átlagbeteg” számára elérhető utat választotta. Kiderült, hogy több hetet kell várnia az ultrahangos vizsgálatra, de akkor is csak olyan készülékkel nézik meg, ami az alapos vizsgálatra alkalmatlan. Feladta hát az „átlagbeteg” szerepét, s inkább a saját kórházába ment, ahol azonnal sorra került, és magas színvonalon látták el. Weltner János sebész szerint egy alulfinanszírozott rendszerben nem kell azon csodálkozni, hogy léptennyomon területi vagy ellátásbeli esélyegyenlőtlenségekbe botlunk.

Nézzük csak meg a hosszú várólistákat, vagy azt, amikor egy daganatos beteg kivárja a hosszú hónapokat, amíg végre eljut a megfelelő és szükséges vizsgálatokhoz, majd kiderül, hogy már nem operálható, és csak a drágább gyógyszeres kezelést tudják neki felajánlani.

Lantos Gabriella, a Róbert Károly Magánkórház operatív igazgatója szerint a probléma abban gyökerezik, hogy túl kevesen fizetnek egészségügyi hozzájárulást (és túl keveset), ellenben túl sokan veszik igénybe az állami egészségügyet – így ne is csodálkozzunk, hogy olyan állapotban van, amilyenben. Nyolcmillió felnőtt lakosból csupán 2,7 millióan fizetnek minimálbér feletti járulékot, ami havonta hét ezer forint körül van.

A lakosság egy másik harmada ennél többet fizet, a harmadik harmad viszont semmit. Kökény Mihály volt egészségügyi miniszter a közönség soraiból elmondta, szerinte addig, amíg a GDP mindössze négy százalékát költjük közkiadásból egészségügyre (elmaradva ezzel a visegrádi négyektől, Macedóniával állva egy szinten), ez politikai döntés, s nem humánus több járulék befizetését követelni az állampolgároktól.

A viták mellett abban mindenki egyetértett, hogy bárhol is legyen esélyegyenlőtlenség, nem egyedül az egészségügy feladata az orvoslása.

Az ugyanis, hogy az otthonápolást fejleszteni kellene, hogy a hajléktalanok, fogyatékkal élők, romák, esetleg a szegény zsákfalvakban élők kevésbé jutnak hozzá megfelelő ellátáshoz, vagy hogy valakinek buszjegyre sincs pénze, s így nem tud elmenni a falujától 40 kilométerre lévő rendelőintézetbe, megoldhatatlan a szociális szféra fejlesztése nélkül.