Ismét elmúlt egy tanév. Mindez csak akkor tudatosul bennünk, mikor harsognak a dalok éjjel egy-egy ablak alatt. Hallgathattuk mi városlakók és persze a tanárok egyaránt a lovaskocsikról kurjongató fiúkat-lányokat, gitárzenére dalolva. Csak egy gyertyaláng világította meg arcukat, de e kicsiny fénynél is jól látszottak kettős érzéseik: az önfeledt boldogság, de ugyanakkor az elválás fájdalma is.

Persze mindenki visszagondol egy kicsit azokra az időkre, mikor még ő tette ugyanezt. Milyen szép is volt, amikor a szigorú tanárunk felhívott a lakásába és megkínált egy kupicával. Ekkor még nem engedi, hogy tegezzük, csak ha sikerülnek a vizsgáink, vagy 5 év múlva, az első érettségi találkozón. S milyen vicces volt, mikor kosárban engedte le nekünk a tanárunk a bort és a pogácsát. Hogy fáztunk eleinte a lovaskocsin, de aztán hajnaltájban már kimelegedtünk a sok röhögéstől, dalolászástól és persze az itókától. Elcsigázottan verődtünk össze újra még egy utolsó nagy őrültségre a ballagás előtt. Szinte nem aludtunk semmit sem, de a Bolondballagás is fergeteges hangulatban telt. Hát ezek voltunk mi. S milyenek a mostani diákok? Semmiben sem különböznek tőlünk. Na igen, lehet hogy a technika vívmányai már belopták magukat ezekbe az eseményekbe is és jó néhány szelfi készült az éjjeli dalolásról, lovaskocsizásról, de a dalok ugyanazok maradtak és az érzés évek múltával sem változott. Egy korszak lezárult életükben, de ugyanakkor a kapuban kopogtat a JÖVŐ!