Lássuk, mivel magyarázza ezt a tudomány.

Akad ugyan néhány ember a világon, aki soha nem érez fájdalmat, legtöbbünknek azonban aligha kell bemutatni a kellemetlen érzést. Ennek ellenére meglepően nehéz definiálni. Mint azt Rocío de la Vega de Carranza, a spanyol Málagai Egyetem kutatója írja a The Conversation által közölt cikkében, a Nemzetközi Fájdalomkutató Szövetség (IASP) számos módosítás után végül 2020-ban fogadta el hivatalos definícióját. E szerint a fájdalom „egy kellemetlen érzékszervi és érzelmi élmény, amely valós vagy potenciális szövetkárosodáshoz kötődik, vagy legalábbis ahhoz hasonlít”. Egy szó, mint száz, általában nemkívánatos dologként tekintünk rá. Érdemes azonban megemlíteni, hogy az emberi test egy igen komplex, finoman hangolt gépezet, amelyben ritkán működik bármi csak azért, hogy legyen – mindennek megvan a maga funkciója.

Nincs ez másként a fájdalom esetében sem, hiszen alapvetően valamilyen bajra figyelmeztet. Egy túlélést szolgáló mechanizmus, amely segít megóvni olyan veszélyektől, amelyek máskülönben fizikai épségünket fenyegetnék. Mintha hirtelen felszólalna egy riasztó, sürgetve, hogy húzódjunk biztonságba. Mivel pedig kellemetlen, így azonnal ösztönösen arra törekszünk, hogy elkerüljük. A mai felfogás szerint a fájdalom agyunk terméke: ez a szerv határozza meg, hogy milyen mértékű és típusú fájdalmat élünk meg különböző helyzetekben. Maradva viszont a kérdésnél: vajon hogyan segíti a túlélésünket, ha a fájó érzések éjszaka fokozódnak?

Az éjszaka csendje és a belső óra

Nos, részben magyarázatul szolgálhat Ronald Melzack kanadai pszichológus és Patrick Wall brit idegkutató egy elmélete, amelyet az 1960-as években alkottak meg. Úgynevezett kapuelméletük szerint a gerincvelő egyfajta kapuként szabályozza, hogy a fájdalmas ingerek miként juthatnak el az agyba. Vannak olyan behatások, amelyek nyomán a kapu bezárul, így kisebb fájdalmat érzünk, míg más esetekben a kapu nyitva marad, ezáltal a fájdalom is erősebb. Jó példa lehet erre, amikor beverjük véletlenül a könyökünket otthon, majd ösztönösen elkezdjük dörzsölgetni. A dörzsölés által kiváltott stimuláció konkurál az ütés okozta fájdalommal, ennél fogva utóbbi kevésbé lesz kellemetlen. Az éjszaka csendjében viszont sokkal kevesebb olyan inger ér, amely segítene elvonni a figyelmünket, mint napközben. Így aztán a fájdalom előtt is szabaddá nyílik az út.

A múlt század 60-es évei óta persze számos új teória, módszer és felfedezés látott napvilágot a fájdalomkutatásban. A Brain című folyóiratban nem is olyan régen, tavaly szeptemberben jelent meg egy tanulmány, a fájdalom éjszakai felerősödésében a cirkadián ritmus kulcsszerepére felhívva a figyelmet. A lyoni Inés Daquet és munkatársai laborkísérletek során arra a következtetésre jutottak, hogy a fájdalom intenzitása hajnali 4 órakor érheti el a csúcsát. Ebben közrejátszhat az alváshiány is, de Daqueték modelljében a cirkadián ritmus sokkal nagyobb súllyal esik latba. Azaz a fájdalomérzet fokozódása a hormonszintek napi ciklikus változásával is összefügghet, beleértve például az immunreakciókhoz és gyulladáshoz kapcsolódó kortizolt, valamint az álmosságérzetet kiváltó melatonint. Érdemes persze hangsúlyozni, hogy egy laborkísérletről van szó, amelynek résztvevői nem a megszokott környezetükben töltötték az éjszakát, ráadásul közben mesterségesen okoztak nekik fájdalmat egy hőtermelő géppel.

Novemberben a Daquet-féle tanulmány eredményeihez két amerikai kutató, Hadas Nahman-Averbuch és Christopher D. King tudományos megjegyzést publikált a Trends in Neurosciences című folyóiratban. Ők evolúciós szemszögből közelítik meg a témát. Márpedig a ragadozókkal szemben őseink éppen éjszaka voltak a legsebezhetőbbek, alvás közben. Logikus következtetés tehát, hogy ilyenkor egy kisebb intenzitású ingernek is elégnek kell lennie ahhoz, hogy felébresztve figyelmeztessen a potenciális veszélyre. „Mindent egybevetve további kutatásokra van szükség, hogy teljesen megérthessük, miért érzünk több fájdalmat éjszaka. Úgy tűnik azonban, hogy agyunk továbbra is igyekszünk megóvni attól, hogy megegyen egy tigris, amíg alszunk” – húzta alá Rocío de la Vega de Carranza.