Ha a fantáziánknak nem szabunk határt, azt is elképzelhetjük, hogy az őssejtek osztódásával az elhasználódott, elhalt szövetek – s ezáltal a megbetegedett, vagy egyszerűen csak elöregedett testrészeink – helyébe is újak alakulnak. Vajon mindez csupán a képzelet szüleménye?

Mielőtt nagyon eleresztenénk a képzeletünket, maradjunk inkább a tényeknél. Lássuk először is, hogy mi az őssejt. Kétféle típusát különböztethetjük meg: azt, amelyik az embriót alkotja, s azt, amelyik a megszületett emberek szervezetében található.

A megtermékenyített petesejt osztódni kezd, hogy belőle kialakulhasson a szövetek sokasága. Az egyre csak osztódó sejtekből az első két hétben még bármilyen szövet lehet, csak ezt követően kezdenek a sejtek specializálódni, és lesznek belőlük vérsejtek, csontszövet, izom, egyebek.

Nos, a még bármilyen szövetté alakulható sejteket nevezzük őssejteknek.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy később már nincs őssejt az ember szervezetében. Van, ám már nem mindegyik az. Viszont a köldökzsinórban lévő vérben még a megszületéskor is nagyszámú őssejt található, ezért azokat a felelős és tehetős szülők egy része leveteti, megőrizteti, hogy majd amikor a gyermekük élete során bármikor szükség lenne rájuk, elővehessék az orvosok, s néhány héten belül kellő számúra szaporítsák, hogy a beteg szervezetébe juttassák a saját őssejtjeit. Azok tovább szaporodnak, és a beteg vagy hiányzó szövet helyébe lépve meggyógyítják a gazdájukat.

És akinek nem őrizték meg a születésekor a köldökzsinórban található vérét? Az sincs elveszve, ám az őssejtkezelés általi gyógyulási esély általában kisebb. A gerincvelőben egész életünk során nagyszámú őssejt található, amelyet levéve, majd a beteg felülethez juttatva, továbbszaporodva gyógyíthatnak.

Őssejt egyébként szinte minden szövetben fellelhető, a csontvelőn kívül például a bőrben, a vérben, a szemben, a belekben, a szaglóhámban.

Általuk a szervezet maga is folyamatosan megújítja magát. Viszont nem áll rendelkezésre korlátlan, de sokszor még csak elegendő mennyiségben sem. Ekkor lép közbe az orvos, és juttat a szervezetbe vagy a beteg testrészbe koncentráltan őssejteket. Ez az őssejtkezelés lényege. Ha pedig a beteg saját őssejtjeit nem tudják az orvosok kellő számban felszaporítani, akkor kaphat őssejtet mástól is, ám ekkor már számolni kell a kilökődés veszélyével.

A gondolatmenet egyszerűnek tűnik, ám a valóságban sokkal bonyolultabb, a felhasználás ugyanis a gyógyításban még mindig számtalan kérdést vet fel. Például azt, hogy miképpen lehetne az őssejt „tudomására hozni”, milyen szövetté is alakuljon.

Erről is sok tudásunk, vagy inkább elképzelésünk van. Kísérletek során például megjelölt őssejteket juttattak állatok szervezetébe, és figyelték, mi történik.

Az őssejt vándorolt a szervezetben, s ha valahol le tudott tapadni, akkor elegendő hely esetén elkezdett szaporodni, és a környezetéhez hasonló szövetet létrehozni.

Nagy kérdés az is, tudja-e az őssejt, mikor érkezett el az a fázis, amikor a további szaporodása már megállhat, mert a beteg szövet pótlásával betöltötte a rendeltetését. Hiszen ha nem áll meg a szaporodása, akkor könnyen daganatot képezhet, ami újabb komplikációk forrása. Van tehát még mit kutatniuk az orvosoknak.