Bede Róbert mesterszakács látogatott el hozzánk a téma sokrétű körüljárására és a ma jellegzetes „magyar ételek” történetének megismertetésére.

Hogy is tagadhatnánk, hogy mi magyarok az Osztrák–Magyar Monarchia alatti hosszú együttélésnek köszönhetően az osztrák konyha remekművet szinte magunkénak érezzük.

Az ipari forradalom a városiasodás, a vasúti hálózat kialakulása lehetővé tette az alapanyagok cseréjét a különböző népek, az egykori koronaországok között, mint például Magyar¬ország, Szlovákia, Morvaország, Szilézia, Elzász, Burgundia, Toscana, Bosznia, Horvátország stb.

Konyháink fejlődésére, tehát egyértelműen a Monarchián belüli együttélés hatott ki, főzési szokásaikra és az alapanyagok palettájára mondhatjuk úgy „rányomta a bélyegét”.

Például ha kiemeljük a pisztrángot, mint jellegzetes magyar halfajtát, tudnunk kell azt is, hogy Ausztriában az alázúduló kristálytiszta vizű hegyi patakok szintén rendkívül gazdagok pisztrángban. Ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy hol volt előbb nálunk, avagy náluk. De például a jellegzetes magyar étel, a tarhonya sem a mi találmányunk, hanem az ihletője az Észak-Afrikából származó kuszkusz.

A libafesztivál előtti napokon a legkézenfekvőbb kérdés vetődik fel bennünk, mikor arra gondolunk, hogy vajon a liba kapott-e szerepet a monarchia idején a gasztronómiában? Készültek-e különböző ételek akkoriban ebből a háziasított szárnyasból. A válasz egyértelműen igen. A magyar libát fogyasztották Nagyváradon, Bécsben, Krakkóban, és minden valószínűség szerint nemcsak a libát, hanem a kacsát is. Sőt a híres krakkói kacsát is magyar kacsából készítették. Sütve-főzve egyaránt felhasználták ezt az ízletes, egészséges, zamatos szárnyast.

Bede Róbert bevezető beszédét követően dr. Pallagi Mária történész invitálta beszélgetésre a mesterszakácsot, ezt követően pedig bárki feltehette a témához kapcsolódó kérdését. A népes közönség kellemes kávéházi hangulatot teremtve, kötetlen beszélgetéssel zárta a kulturális szalon mai rendezvényét.