Az első kérdés, ami felvetődik: Krisztus születésének pontos időpontja. Nem könnyű meghatározni. Meríthetünk adatokat a Bibliából, Lukács evangéliumából: „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet.” Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriában Cirénius volt a helytartó. Ezek alapján a Kr. e. 8-ban kiadott császári rendelet jöhet szóba. Augustus összesen három összeírást (vagyonösszeírást és népszámlálást) rendelt el uralkodása alatt. Aki ismeri az Újszövetséget, jól tudja, hogy Jézus akkor született, amikor József és Mária Betlehem városába mentek, hogy összeírják őket.

Krisztusnak Kr. e. 8 és 4 között kellett megszületnie. Az eseményt csodálatos égi esemény kísérte. Ebből kifolyólag azt kell kiderítenünk, hogy volt-e akkoriban az égbolton valamilyen feltűnő jelenség.
Sokak szerint nem is érdemes a csillagászatot belekeverni a dologba, mert a betlehemi csillag valójában soha nem volt látható. Csupán az ókorban elterjedt hiedelmet tükrözi, mely szerint a nagy emberek (főleg az uralkodók) születését egy új csillag felbukkanása jelzi az égbolton. Nincs kizárva, hogy nekik van igazuk, de tény, hogy a Biblia semmilyen más égi jelenséggel nem foglalkozik ilyen alapossággal és részletekbe menően.

Máté evangéliumának idevonatkozó részében több érdekességre bukkanunk: az egyik, hogy a csillag a bölcsek előtt haladt (vagyis kb. dél-délnyugat felé látszott), a másik: a csillag megállt. A legmeghökkentőbb, hogy Jeruzsálemből nem látták a csillagot (a bölcsek számolnak be róla Heródesnek), vagyis ha létezett, nem lehetett valamiféle mindenkinek feltűnő, nagyon látványos jelenség. Magyarázatra szorul az is, hogy miért nem számoltak be róla az akkoriban virágkorukat élő megfigyelő jellegű csillagászati kultúrák Kínában, Koreában vagy Dél-Amerikában. (Hiszen a Föld forgása miatt - legalábbis hasonló földrajzi szélességekről - másoknak is látniuk kellett volna.) Fontos továbbá, hogy a csillag jelentést hordozott, amelyet esetleg csak azok a korabeli csillagász-papok érthettek meg, akik akkoriban még asztrológiával is foglalkoztak. Igen valószínűnek tűnik, hogy a napkeleti bölcsek mezopotámiai csillagász-papok voltak.

A lehetséges verziók:

1. Egy valódi csillag
Lehetségesnek tűnik, hogy a betlehemi csillag egy valódi, fényes csillag volt. A legesélyesebb jelölt az égbolt legfényesebb csillaga, a Szíriusz. Nem valószínű azonban, hogy ez a fényességét érzékelhetően nem változtató objektum újdonságként jött volna szóba, hiszen az emberiség már évezredek óta ismerte az égboltot. A Szíriusz évről évre feltűnt a téli éjszakákon, mindig a Nagy Kutya csillagképben.
Ráadásul a Szíriusz nem felel meg annak a követelménynek, mely szerint a "csillag megállt". Csak egyetlen olyan csillag létezik, amely nem mozdul el az égbolton az éjszaka során: a Sarkcsillag. A Föld forgása miatt látszólag az összes többi csillag körülötte kering. Azon túl azonban, hogy nyilván a Sarkcsillagot is jól ismerték, a Jeruzsálemből Betlehembe tartó bölcsek azért sem láthatták, mert a hátuk mögött volt, hiszen ők dél felé haladtak, s a "csillag előttük ment".

2. Tűzgömb
Egyes középkori források ragyogó, vakító fényű jelenségként számolnak be a betlehemi csillagról. Ez valószínűleg a túlzott hitbuzgóság eredménye, de azért megvizsgálhatjuk egy fényes meteor lehetőségét. A másodpercek alatt fellobbanó és elhamvadó tűzgömb nem lehetett elég kitartó ahhoz, hogy hosszú útjukon vezesse a bölcseket. Ráadásul egy ilyen jelenség legalább akkora riadalmat kelt, mint csodálatot nem valószínű tehát, hogy ehhez kötötték volna egy király megszületését.

3. Üstökös
Tény, hogy a betlehemi csillag ábrázolásainak mintegy 30%-a csóvával mutatja a jelenséget, így jogosan merül fel a kérdés: üstököst láthattak-e a korabeli emberek? Bármilyen vonzó is a dolog, három ok miatt is kizárható ez a lehetőség. Az egyik a lélektani tényező: az üstökösök feltűnését mindig baljós jelnek tekintették a történelem során, mivel a görbült porcsóva kardra emlékeztette az embereket. Az üstökösök félelmet, rettegést váltottak ki, soha nem tekintették őket csodálatos események hírnökeinek. A másik megállapítás: mivel Jeruzsálemből nem látták, nem lehetett egy ilyen jellegű, feltűnő égi objektum. S ami még fontosabb: semmilyen ókori csillagászati feljegyzés nem számol be üstökösről Kr. e. 4 és 8 között, pedig a szomszédos időszakokból részletes leírások maradtak fent az ilyen égitestekről.

4. Nóva, szupernóva
Talán a legkézenfekvőbb megoldás, ha egy valóban ritka égi jelenséget hívunk segítségül, egy olyan új csillagot, amit azelőtt senki se látott. Tudjuk, hogy a nóvák és a szupernóvák megfelelnek ennek a feltételnek: olyan égitestekről van szó, amelyek fényessége hirtelen és nagymértékben megnövekszik, így új objektumként jelennek meg az égbolton. A közeli szupernóvák kezdetben még nappal is láthatók. A Tejútrendszerben utoljára Kepler fedezett fel szupernóvát, 1604-ben. A korábbiakról is gondos feljegyzések készültek, főleg távol-keleti csillagászoknak köszönhetően. A kínaiaktól számos ilyen "vendégcsillag" adatai maradtak ránk. Éppen itt van a bökkenő: akárcsak az üstökösök esetében, itt sem találkozunk számunkra megfelelő jelölttel. Úgy tűnik, hogy Kr. e. 4. és 8. között nem volt új csillag az égen.

5. Bolygófedés
Kr. e. 6. március 20-án a Hold elfedte a Jupitert a Kos csillagképben. Eközben a Mars is a Kosban tartózkodott. A bolygófedéseknek az asztrológia mindig is nagy jelentőséget tulajdonított - a képen pl. egy Kr. u. 51-ben bekövetkezett fedés megörökítése látható (ekkor a Vénuszt fedte el a Hold a Kosban). Éppen ezért sokan ezt a ritka jelenséget tekintik a betlehemi csillagnak, hiszen a Mars és a Kos is Júdea jelképe volt, a Jupiter pedig hatalmat és erőt sugároz. A probléma csak az, hogy a jelenség gyakorlatilag nem volt megfigyelhető az ókori Júdeából, s kétséges, hogy bárki is egy király születéseként értelmezte volna.

6. Bolygóegyüttállás
Van azonban még egy lehetőség, amelynek talán még nagyobb az asztrológiai jelentősége. Ez a bolygóegyüttállás, vagyis a planéták olyan elhelyezkedése, amikor mozgásuk során szorosan megközelítik egymást. A bolygók egyébként is kivételezett szerepet játszottak az ókoriak életében, hiszen istenekként tisztelték őket. Fényességükből adódó különlegességüket csak fokozta, hogy az egyik csillagképből a másikba vándoroltak, s olykor igen szeszélyes pályát futottak be. Időnként előfordul, hogy az év során általában kelet felé mozgó planéta a Földről szemlélve megáll, majd visszafelé kezd haladni az égbolton, hogy aztán ismét visszatérjen a "helyes" irányba. Mindenesetre egy bolygó képes eleget tenni a Biblia azon követelményének, hogy "megáll egy hely felett".
Volt-e bolygóegyüttállás a kérdéses időszakban? Nos, ha megvizsgáljuk akkori helyzetüket, lélegzetelállító felfedezést teszünk: Kr. e. 7-ben a Jupiter és a Szaturnusz ún. nagy együttállásban voltak a Halak csillagképben! E rendkívül ritka - 843 évente előforduló - jelenség során a két bolygó néhány hónap leforgása során háromszor került együttállásba, mivel egymás közelében végezték a hurokvetést, csak különböző sebességgel. Így többször is eltávolodtak egymástól, illetve megközelítették egymást. Tény, hogy Kr. e. 7. június 4-én, október 2-án és december 10-én a Jupiter és Szaturnusz egymás szoros közelségébe kerültek. Ez már akkor is valóságos csillagászati szenzációnak számított, amelyet ki tudtak számítani: mezopotámiai agyagtáblák bizonyítják, hogy a csillagász-papok előre készültek a megfigyelésére. Ugyanakkor a nem szakemberek számára nem volt feltétlenül lenyűgöző jelenség ("Jeruzsálemből nem látták"), hiszen még a legnagyobb közelség idején is kb. 2 holdtányérnyi távolság volt a két bolygó között, vagyis nem olvadtak össze egyetlen vakító égitestté.
Legalább ilyen fontos volt azonban az együttállás asztrológiai jelentése. A Szaturnusz hagyományosan a zsidó nép bolygójának számított, gondoljunk csak pl. a szombat angol elnevezésére (Saturday, ami a Szaturnusz nevéből ered). A Jupiter a legnagyobb planéta, a bolygók királya, avagy a királyi bolygó. Kettejük találkozása - ráadásul egymás után háromszor - a Halak csillagképben zajlott le, amely az ókorban a születés szimbóluma volt, a zsidók pedig mindig is a Messiás csillagjegyeként tisztelték. Mindez tehát nem jelenthetett mást az akkori csillagász-asztrológus-papoknak, mint azt, hogy a zsidóknak királya születik.