Ezt a szakmai kitüntetést a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat minden évben egy fiatal régésznek adományozza kiemelkedő tudományos eredményeit elismerve. A díjat a Magyar Nemzeti Múzeumban tartott ünnepélyes közgyűlésen adták át. Szabolccsal a Félegyházi Közlöny munkatársa beszélgetett életútjáról, munkájáról, terveiről.

Fotó: Seres Attila

– Amikor először találkoztunk, arra figyeltem fel, hogy állandóan jegyzetelsz, elárultad, hogy azon fáradozol, hogy a félegyházi Templomhalom feltárásának lehetőségét megteremtsd.

– Ennek 25 éve. Akkor elsőéves egyetemista voltam. Ebben az időszakban Bács-Kiskun megyében kaptunk lehetőséget terepjárásokra. Ekkor történt az, hogy a pákai templomromokat azonosítottuk, és ekkoriban kerültünk a Templomhalomhoz is. Én Félegyházán éltem már akkor is, de előtte még nem jártam a Bankfaluban. Ez a feladat volt az, amit aztán alaposan megismertem. Azután néhány évvel később nekikezdtünk a feltárásnak.

– A megyei múzeum igazgatója vagy, de szavaidból sugárzik a félegyházi kötődés.

– Kiskunfélegyházán születtem, itt is éltem, élek, itt vannak a barátaim, ide jövök haza. Van egy csodálatos kisfiam, és édesapám, édesanyám (aki sajnos már nincs köztünk) a város tiszteletbeli polgárai voltak. Ez a közeg számomra végtelenül meghatározó.

– A félegyházi múzeum igazgatója is voltál.

– Igen, Laczkó János, a megyei múzeumi szervezet akkori vezetője kért fel erre a feladatra, ugyanis az előző igazgató, Bánkiné Aranka nyugdíjba ment. Ez számomra meglepő fordulat volt, viszont végtelenül hálás vagyok a félegyházi hároméves tapasztalataim miatt. Ekkor jöttem rá arra, hogy nincsenek generációs szakadékok. 29 éves fiatal igazgató voltam, és nagyszerű „vén rókák” dolgoztak a múzeumban, egytől egyig kiváló emberek. Megtaláltuk a közös hangot, és csodálatos dolgokat tudtunk megvalósítani.

– Mi motivált, amikor eldöntötted, hogy régész, muzeológus leszel?

– Egy fiúgyerek fantáziája indul a kukástól, a rendőrtől, tűzoltótól, utána alakul ilyen, vagy olyan módon a sorsa. Én 6 éves korom óta mindig régész szerettem volna lenni. Ebben biztosan benne volt édesanyám történelemszeretete is. Hétévesen a Batthyány iskolában már történelmi előadásokat tartottam Hunyadi Jánosról és sok más témáról.

Fotó: Sebestyén István

– Ezt választottad, ezt csinálod. Jól érzed magad benne?

– Én nagyon boldog ember vagyok, és jól érzem a hivatalomban magam. Egyszer kérdezték tőlem, hogy milyen hobbim van, akkor mondtam, hogy focizgatok a haverokkal, de igazán nincs hobbim. Minden időmet és igényemet kielégíti a munkám. Harminc-negyven embert kell irányítani hajóskapitány módjára. A régészet egy nagyon koszos szakma, amit időjárási viszontagságok között kell végeznünk. Persze van egy teljesen másik oldala is: a tudomány. Ezért szoktuk sokszor mondani a kollégáimmal, hogy a régészet az egyik utolsó szakma lesz, amit a robotok ki tudnak váltani.

– Hogyan képzeled a jövődet?

– Nem gondolkodtam, nem gondolkodom ezen. Borzasztóan hálás vagyok a sorsnak, hogy ezeket a lehetőségeket megkaptam. Én a kezdetben csak dolgozni akartam régészként. Eszembe sem jutott, hogy múzeumigazgató legyek. De így hozta az élet, és ennek ma már örülök, és igyekszem minél jobban ellátni a feladatomat.

(Forrás: Félegyházi Közlöny / H.S.)