Gőzerővel folyik a homoszexualitás evolúciós és genetikai okainak kutatása. De míg a témát kutató tudósok szerint a racionális biológiai okok megmutatása az elfogadást növeli, a melegközösség egy részében éppenséggel félelmet kelt mindez. Azt mondják: ha beigazolódik a százszázalékos genetikai elrendeltség, akkor tartani lehet attól, hogy kiiktatják a homoszexualitásért felelős kódot.

A homoszexualitással kapcsolatos viták alapkérdése, ami egyúttal a viták színvonalát is jelzi, és a melegek elfogadottságával is összefügg, hogy „tehetnek-e róla vagy sem?”. Vagyis, hogy mi alakítja a másságot: elsősorban környezeti, társadalmi, avagy genetikai hatások.

A hazai közéletben a másságot elítélők a „buzilobbira” kiabálnak, melynek „befolyása divatot teremt az azonos neműek kapcsolatának”. Ezzel a kiállással egyben tanult magatartásformának is definiálják a homoszexualitást. Velük állnak szemben azok, akik szerint a melegek egyszerűen „ilyennek születtek”, és ezen nem változtathatunk, nem ítélhetjük el őket. Az USA-ban ez utóbbi érvelés mentén győzedelmeskedtek a melegházasság hívei, és az üzenetet olyan popslágerek is népszerűsítették, mint Macklemore a melegjogi kampány himnuszává vált Same Love-ja, vagy Lady Gagától a Born This Way.

A helyzetet komplikálja, hogy nem csak arra nincs bizonyíték, hogy – amint azzal egyesek kampányolnak – az emó vagy a Teletubbies homoszexuálissá nevelné a gyerekeket, de még egyetlen, kétségbevonhatatlan genetikai okot sem sikerült találni a kutatóknak. Mindenesetre bármilyen, a megoldáshoz közelebb vivő apró lépésről ad számot a sajtó, az azonnal végigfut a fél világon. Azt, hogy a kérdés iránt mekkora Magyarországon is az érdeklődés, Scheuring István, az ELTE kutatója példája mutatja, aki a minap tartott másodszor teltházas előadást a Budapesti Műszaki Egyetemen, ahol összefoglalta azt, amit a tudomány jelenleg tud a genetikai és evolúciós okokról.

Csimpánz és albatrosz

Scheuring előadásában a téma kényességének megfelelően kifejezetten kerülte, hogy mai társadalmi példákat vagy párhuzamokat hozzon fel. Ezzel szemben például hallhattunk arról, hogy a Laysan albatroszoknál néha két nőstény őrzi együtt a tojást, mert ez még mindig jobb, mintha a hímek azt látnák, hogy nincs kivel tojást őrizniük; a lisztbogaraknál néha az egyik hím viszi át a másik hím spermáját a nősténybe; a törpecsimpánzoknál pedig feszültséglevezető szerepe van a hímek közötti aktusnak. A példák célja annak szemléltetése volt, hogy a homoszexualitás az állatvilágban is elterjedt, tehát nem lehet „természetellenes” dolog, sőt az említett esetekben jól körülírható evolúciós haszonnal is rendelkezik.

Ami az emberi evolúciót illeti, sokáig a legelterjedtebb elképzelés az volt, hogy az ősközösségekben növelte a csoportok szaporodási sikerét, ha egyes férfiak saját génjeik továbbvitele helyett testvéreiket, rokonaikat segítették (rokonszelekció). Ezt az elméletet látszik igazolni, hogy a közelmúltban is kimutatták: az olyan fiúk, akiknek több fiútestvérük van, nagyobb eséllyel lesznek homoszexuálisok. A rokonszelekciós magyarázat azonban mára kissé háttérbe szorult, mivel nem sikerült összefüggést kimutatni a homoszexualitás és az altruizmus között, a női homoszexualitást pedig nem veszi számításba az elmélet.

A genetikai alapú magyarázatok általában úgy vélik, a háttérben bizonyos gének pleiotróp hatásai, azaz „mellékhatásai” állhatnak. A gének ugyanis egyszerre többféle információt is hordoznak, amelyeknek egy része evolúciósan előnyös, másik pedig hátrányos. Például létezik olyan génváltozat (allél), mely megnöveli a hordozó férfi adrenalinszintjét, ezzel rátermettebbé teszi őt, de ezzel együtt növeli a hirtelen szívleállás okozta halál valószínűségét. Ha azonban az előny erősebb, mint a hátrány, akkor az allél öröklődni fog.

Elképzelhető, hogy a homoszexualitás is egy ilyen „csomag” evolúciósan hátrányos részéhez tartozik, de vannak olyan gének is, amelyek különböző nemű egyedekben különböző hatást váltanak ki. Scheuring szerint a legvalószínűbb ilyen jellegű magyarázatot ebben az irányban találhatjuk. Eszerint az olyan génváltozatok, melyek növelik az ilyen változatot hordozó nő (férfi) rátermettségét, például úgy, hogy a férfiak (nők) számára vonzó jellegeket alakítanak ki, egy fiú (lány) utódba kerülve, ott éppen az ellentétes hatást váltják ki. De létezik olyan elmélet is, amely szerint az olyan gének, amelyek a férfiakat nőiesebbé, a nőket férfiasabbá teszik, egy bizonyos szintig termékenységi előnyökkel ruházzák fel tulajdonosaikat, azon túl viszont homoszexualitáshoz vezetnek.

Epigenetika a megoldás?

A genetikai alapú magyarázatok hitelességét aláássa, hogy valójában sosem sikerült megtalálni a homoszexualitásért konkrétan felelős géneket. A tudomány jelenlegi állása szerint ma már a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a homoszexualitás inkább az epigenetikai (azaz „gének fölötti”) jeleken keresztül öröklődik. Az epigenetikai kapcsolók szabályozzák ugyanis, hogy az egyes gének hogyan kapcsolódnak ki-be.

Ezen kapcsolóknak köszönhető, hogy az eleinte teljesen azonos sejtek a környezeti hatásokra másként reagálnak, különböző szervek és szövetek alakulnak ki belőlük. Annak ellenére, hogy (némi egyszerűsítéssel élve) az összes testi sejtünk azonos géneket hordoz, ezek csupán abban különböznek, hogy ebből a készletből mely gének és mikor aktivizálódnak. Az, hogy az azonos magzati tesztoszteronszint ellenére egyes magzatok fiúvá, mások lánnyá alakulnak, szintén annak köszönhető, hogy az epigenetikai szabályozóik más géneket kapcsolnak be rajtuk, másként reagálnak ugyanarra a környezetre.

A homoszexualitás epigenetikai magyarázata hasonló a fentebb leírt genetikai magyarázathoz. Az alapgondolat itt az, hogy elsősorban azok az öröklődő epigenetikus jelek felelősek a homoszexuális érdeklődés kialakulásáért, melyek az egyik nemben fokozzák az ellenkező nemű egyedekre irányuló szexuális érdeklődés egy irányba terelését, a másikban pedig éppen gátolják azt. Az elmélet alapján, ha például egy fiú (lány) utódban az átlagosnál erősebben ható szexuális érdeklődést szabályozó epi-jelek átkerülnek az ivarsejtekbe és ott lány (fiú) utódba kerülnek, és ebben a lány (fiú) utódban az anyai (apai) oldalról érkező szexuális érdeklődést szabályozó epi-jelek az átlagosnál gyengébbek, akkor nem tudják ellensúlyozni a hím- (nő-) nemű utódra jellemző szabályozást. Ezen utódok lesznek nagy eséllyel homoszexuális érdeklődésű felnőttek. (Scheuring bővebb jegyzete a témáról, amin az előadás is alapult, itt olvasható el.)

A cél közelében

Ma a kutatók főleg ebben az irányban keresgélnek. Legutóbb például Tuck Ngun, a Los Angeles-i egyetem kutatója állította: egypetéjű – azaz teljesen azonos génállományú – ikreken kísérletezve megtalálta azokat az epigenetikai jeleket, amelyek működése alapján 70 százalékos valószínűséggel meg lehet mondani, hogy valaki homoszexuális-e (bár voltak, akik ezt kétségbe vonták). Scheuring szerint ha a napjainkban folyó epigenetikai kutatások beváltják a hozzájuk fűzött reményt, bebizonyosodhat, hogy a szexuális irányultság százszázalékosan genetikailag meghatározott.

(Scheuring kritériumai szerint egyébként az számít homoszexuálisnak, aki a teljes heteroszexualitás és a teljes homoszexualitás közötti hatfokú Kinsey-skálán nullánál magasabb értéket ér el – igaz, ma már ennél sokrétűbben kategorizálják a szexuális identitást. A tudós szerint ilyen alapon az emberek 5-10 százaléka nevezhető homoszexuálisnak, bár például egy nemrég megjelent felmérés szerint a brit fiatalok 49 százaléka nem vallja magát teljesen heteroszexuálisnak.)

Jó-e, ha tudjuk?

Tuck Ngun Scheuring által is hivatkozott kutatásának egy érdekes utózöngéje, hogy amint az eredmények híre bejárta a világsajtót, a tudós bejelentette, abbahagyja a téma kutatását annak „aggasztó etikai implikációi” miatt. Ngun, aki maga is meleg, és személyes indíttatásból kezdte el kutatni a témát, egy melegmagazinnak azt mondta, rájött, hogy inkább nem szeretne részt venni egy olyan folyamatban, amelynek a vége az lehet, hogy a tudósok megtanulják kiiktatni a homoszexualitásért felelős genetikai kódot, illetve aggasztónak tartja a gondolatot, hogy embercsoportok legitimitását biológiailag akarják megindokolni.

Ezek az érvek az utóbbi években egyre gyakoribbá váltak a nyugati sajtóban melegjogi vonalon, miközben a többség a „born this way” zászlaja alatt vált egyre elfogadóbbá, de a magyar LMBTQ-aktivisták között is volt, aki felháborodott Scheuring előadásának hírén. Az ezen álláspontot képviselők szerint a szexualitás főként szociális hatások eredménye, a homoszexualitást pedig nem azért kell elfogadni, mert „természetes” (hanem úgy, mint egy választható életstílust), a genetikai bábként való reprezentáció ugyanis egyfajta lesajnált, áldozati szerep. A biológiai kutatások pedig sokakban Ngunéihoz hasonló félelmeket ébresztenek a genetikai tisztogatásról, a meleg csecsemők esetleges kiszelektálásáról és abortálásáról.

A homoszexualitással kapcsolatos diskurzus érdekessége volt eddig, hogy talán az egyetlen téma, ahol a baloldal inkább a „természeti rendre”, a jobboldal pedig inkább a szociális konstrukcióként való értelmezésre hivatkozik. Ennek felismeréséből is eredhet, hogy a radikálisabb identitáspolitikai áramlatok számára ma már vörös posztó a genetikai meghatározottság gondolata.

A „meleg gént” kereső kutatások tehát nemcsak az eredmények hitelességének kérdése miatt vitatottak, hanem azért is, mert tárgyuk egyben egy hús-vér emberekből álló társadalmi csoport identitása is, amelyről nem lehetünk olyan tudományosan semlegesek, hogy ne állítsunk valamit akaratlanul is. Így, ahogy egy evolúcióbiológiai előadás végén felvillantott „sokszínűség” feliratú dia nem fog tömegeket utcára vinni, úgy valószínűleg egy megdönthetetlen tudományos bizonyíték sem fogja megakadályozni, hogy ne értelmezhesse mindenki a saját ideológiájának megfelelően a témát.