A piacok színpompába öltöznek és megannyi csodás, friss zöldséggel csábítanak a halványpiros retekgömböcskéktől a roppanós karalábén át az előkelő, arisztokratikus spárgáig. Felsorolni nehéz lenne, mi minden társulhat még hozzájuk. Kétségtelenül tavasz van.

Noha manapság már szinte minden és mindig kapható, a szezonalitás futó bája nem veszhet ki az életünkből. Igenis az évszakokat haza kell vinnünk a kosarainkban, ott kell lennie a tányérjainkban is.

A spárga például csakis szezonban hajlandó nőni, hogy aztán vaskosabb fehér és karcsúbb zöld példányai a tányéron hollandi mártást húzzanak magukra. De akinek nincs esetleg kedve pontos vajarányokkal bíbelődni, az egyszerűen készíthet spárgakrémlevest, csak hagyja meg épen a spárgacsúcsokat, azokat bűn leturmixolni, mint krutonok lebegnek a levesben, szépek szemnek is, szájnak is.

A “szerényebb”, leginkább persze olcsóbb prímőrök közül az immáron csak emlék húsvéti sonkatál udvartartásából mentsük át a reggelikhez, hideg vacsorákhoz, salátás ebédekhez a vidám, aprócska retkeket, de még a goromba, ám belül jóságos tormát is, amely őszi ültetés után tavasszal még nem is annyira haragosan csípős. Persze csípős az, de még friss, még van benne valami bársonyosság, olyan mint a még jó útra téríthető tékozló fiú. A tormát egyébként könnyen megszelídíthetjük, ha 10-15 percig sütjük 180-200 fokos sütőben. Így enyhül a csípőssége, bár ezzel a torma-élmény legjavát is kiirtjuk belőle. Viszont a friss torma levelei szintén felhasználhatók, ugyan ezek nemigen jutnak el nálunk a piacra, kidobják, pedig nem szolgálnak rá. Olasz piacokon a mammák levelestül viszik haza háncskosaraikban, mert a tormalevél jól illik a salátákba, tormás-kesernyés íze olyan, mintha a cikóriasalátát keresztezték volna a tormával.

A télen sokszor fás karalábé utánozhatatlanul finom tavaszi példányainak leveleit se dobjuk ki a szemétbe, felaprítva ezek is szívesen bújnak salátába, levesbe is szórhatjuk a petrezselyem, zellerlevél mellé.

Mint minden primőr zöldségben, a karalábéban is több a víz és kevesebb a szárazanyag-tartalom, ezért mostanság nyoma sincs a sokszor bosszantó rágós rostcsíkoknak. A karalábé ilyenkor még olyan gyönge és lédús, hogy kiválóan illik akár sajtfondühöz is, a forró puha sajt alatt hűvös puha karalábé, kenterbe veri a szokásos száraz kenyérkockákat. A karalábé karakteres növény, még névváltoztatásra is képes, hiszen egykoron kalarábé - néhol karábé - volt a neve. Dédanyánk netán így is szólíthatta még, a német Kohlrabi szó mássalhangzóinak pontos leképezésével, de ez magyarul kissé nyelvtörőnek bizonyul , így aztán a kalarábé a mi fülünkben dallamosabb karalábévá mutálódott. Ha egyszer az elfelejtett ételek panteonjáról írnánk, kiemelt helyet kapna a töltött karalábé, amely méltánytalanul kopott ki a köztudatból. Holott a töltött karalébé jól elkészítve olyan, hogy szinte észre sem vesszük, hol ér véget a puha töltelék és hol kezdődik a szinte rezgős zsenge karalábé. Amennyiben pedig a kapros töltelékbe darált vagy apróra vagdalt bárányhúst tesznek, mint az erdélyi-szász hagyományait még őrző Kolozsvárott szokás, akkor lepődünk csak meg igazán, milyen fenséges étel is ez. S már csak halkan: ha zsenge sóskalevelekkel ágyazunk meg a töltött karalábénak, az már tényleg a non plus ultra.