A XV. Kiskunfélegyházi Városalapítók napján nyílt meg Virág László, mezőtúri festőművész kiállítása a Petőfi Sándor Városi Könyvtárban. A június 22-éig látogatható tárlatot Rosta Ferenc művésztanár ajánlotta az érdeklődők figyelmébe. A kiállításmegnyitót a Móra Ferenc Gimnázium tanulóinak műsora gazdagította.

A tárlat nyugodtan viselheti az „Úton” alcímet is. A terem tengelyében a főfalon középen van egy alkotás, nevezhetjük nyitóképnek, ahol felénk közelít egy sáros, eső után nehezen járható földúton egy szekér. Lehet ez a jelképe alkotónknak, aki a művészet rögös útján nem kis problémákkal küzdve kereste és keresi a saját útját.
Virágh László pályaívének eddigi legjelentősebb állomása kétségtelenül a Sáska Tibor festőművésszel történt találkozása volt. Ez a találkozás 2005-ben a Dulity Tibor alkotótáborban történt és bizony, sorsfordítónak bizonyult szakmai fejlődésében. Kiszabadult végre a természet aprólékos megragadásából, új látásmódot, festői technikát kínált kiállítónknak. Addig nem ismert megoldásokat figyelhetett meg a táborvezető művészetében, tanításában, ezáltal magasabb szintre emelhette alkotói világát.
Ha figyelmesen végignézzük a kiállítás képeit, akkor nyilvánvalóvá lesz, hogy érzelmileg mennyire gazdagok ezek az alkotások. Az érzelmi telítettség néhány mű esetében különösen átütő. Elsősorban ott, ahol megjelenik a figurális ábrázolás, ezen belül is a legintenzívebb, ahol egy-egy alak jelenti a kép fő motívumát. A legszebb és legjobb példa erre a kisfiú rácsodálkozása a békára. Itt látható és érezhető igazából az a festői többlet, amely Virág László saját útjának egyik fontos jelzőoszlopa. Ez az egyik olyan mű, amely leginkább hordozza egyéniségét. Kissé meghökkentő testtartásban ábrázolja a gyermeket, de éppen ez a furcsa tartás adja a kép feszültségét. A rácsodálkozás, a kíváncsiság érzelmeinek tiszta megfogalmazása érezhető a vásznon. A másik hasonló mű a sepregető alakja, akinek mozgásában szintén van valami megtorpanásra késztető. Táncos lépései nem igazán e munkafolyamathoz illőek, ezért ez a figura is hordoz egyfajta tartalmi többletet. Hasonlóan a függöny mögött üldögélő bohóc alakjában is ott bujkál valamiféle mondanivaló. Ő egy valóság súlya alatt elfáradt figura, akin ugyan még ott van a maszk de a testtartás már kiszabadult a szerepből. A függönyön túli világ a rivaldafény, az állandó pörgés, az élet porondja. Itt a függöny félhomályában a csend, az igazság, a lét súlya festékek nélkül.
A tájképek közül talán legérdekesebb a lilás árnyékot hordozó, távolban fénylő falú házakkal határolt mező, a súlyos naplemente kicsorduló érzelmekkel átitatott vöröse, vagy a tájban lassan sétáló egyre kisebbedő emberpár alakja.
És ott vannak a lovak, a dinamikát hordozók, amelyek némi romantikát vegyítenek a felületre. Ez a téma is ott van az úton, látványos is, de talán nem ez a kijelölt irány festőnk számára.
Virág László alkatilag szerencsés típus. Csendes, konok kitartása, meg nem alkuvása a festészet terén egyre előbbre juttatja. Nagyfokú alázata a művészet iránt és tanulni akarása a legfontosabb személyiségjegyei közé tartoznak. Ezt fejezi ki ars poetikája is, melyet egy 82 éves művész szájából hallott, és úgy érzi, ezzel tud leginkább azonosulni. Barangó Sándort, akit a több évtizedes termékeny alkotói munkája vége felé megkérdeztek,hogy mik a tervei a jövőt illetően , azt válaszolta : „Hátha sikerülne egyszer egy jó képet festeni”
R.F.