A polinéziai tetoválás az európaiak érkezése előtt az ókori világ egyik legkifinomultabb művészetének számított. Az évszázadokon át fejlődött motívumok a tetoválások viselőjének társadalmi és kulturális életét nagymértékben meghatározták. A szamoai hit szerint a testdíszítés hagyománya két nővérnek köszönhető, akik Fiji-szigetéről átúszva ismertették meg ezt a törzs tagjaival.

A polinéz törzseknél a tetoválás gyakran a barátság jele volt ugyanakkor az ellenség megfélemlítését is szolgálta. Meghatározta a társadalmi rangot és a vallási rítusokban, valamint a háborúzásban kiemelt szerepe volt. A nép szokásai szerint a férfiak több, míg a nők lényegesen kevesebb tetoválást viseltek. A nők testét rendszerint a kezükön és a testük alsó részein díszítették kisebb, kifinomultabb, virágszerű motívumok. A harcosok testét általában deréktól a térd alatti részig, vagy egészen bokáig is sűrű, részletesen kidolgozott, összefüggő szimmetrikus geometriai ábrák borították. A Szamoa földjére lépő első európaiak a 18. század második felében így számoltak be az őslakókkal való első találkozásról: „A férfiak combját olyan módon borítja festés, vagy tetoválás, hogy azt hihetnénk ruhát viselnek, pedig szinte teljesen mezítelenek.” Az első tetoválást a gyermekkorból férfivá válás szertartásának során szerezték, ugyanis amíg nem volt egy férfi tetoválva, addig kortól függetlenül gyereknek számított és nem is nősülhetett meg.

A törzs tetoválója kiváltságos személynek számított és mestersége generációkon keresztül öröklődött. Az esemény a törzs számára fontos kulturális eseménynek számított, amelyen a családtagok, rokonok és barátok is részt vettek, törzsi énekekkel próbálták enyhíteni a világ egyik legfájdalmasabb műveletei közé tartozó rituálét. A szertartás során a mester, vagy mesterek akár nyolc, vagy több fiatalt tetováltak egyszerre, ugyanakkor legalább ennyi segítőtársra is szükségük volt. Amellett hogy feszesen tartották a tetoválandó bőrfelületet, le is fogták a személyt, meggátolva azt a hirtelen mozdulatoktól, ezzel is biztosítva a geometriai minták pontosságát.

A „tufugának” nevezett fésűhöz hasonlítható tetováló eszközöket általában csontból, vagy disznóagyarból készítették, de a legkedveltebb alapanyag az emberi csont volt. A teknőspáncélhoz erősített fogazott részt kókuszrosttal nád, vagy fapálcához rögzítették, amit fakalapáccsal ütögetve juttatták a festékanyagot a bőr alá.